Véletlenül meghallottam, ahogy ütni készültek a harangok. Arcomba temettem arcodat, s magamból kiszakadt darabok hevertek szerteszét. Ez voltam én. De, hogy ki is voltam valójában, nem tudom!

Emlék A holnap néma síksága megfagyott,    érdeklődésed hiányában    rád hagyják a domború nappalok.    Az átlényegült mában    emléked hamván szunnyadok.    S, hogy akkor, ott féltettem    a gyöngyszínű tegnapot,…

Magam voltam sokáig önmagamba bezárva, semmi lettem percek alatt virágszirmom kitárva.  

Miért várod azt, hogy könyörögjek a napnak, hogy hálát adjak holmi mocskos kártyalapnak hogy végre hozzám lépjél, s a pillanatból nekem is tépjél egy darabot!?  

                                               dirib-darab…

 Kés, villa, olló beleáll a tejszínű reggelbe, néma csillagok merednek az ábécét mormoló napkorong tengerre. Nézd! A szúnyog a falon… tegnap még mosolygott, később a lábszagú estben más dimenzióba zárkózott. Így van ez. Néhány félretett csók ölelés…

a levegőbe foszló szavak gőzei párát lehelnek a rideg ablaküvegre, s végigcsordul arcom éle a nedves tegnapok bánatán hallottad, mint verték félre a harangot a gyűszűnyi estben, mi kell még? éhes kutyák habzó szájjal röhögnek a lélekjátszó semmibe, falatokként gyűrve…

Saját dicsőségem ágyában fekszem, koszorúm röhög az asztal alatti estben, adnék én de nem lehet, véresre rongyolt lelkemet vagy zálogként a hallgatást        „aggyonisten” minden mást, s cserébe, ha jó leszek Nem leszel se jó, se…

Kettétört élet vérzett el unottan sikítva, álmait egy könyvbe borítva. Kezében lassan fagyos lett az irón, s a ráömlő vér megszáradva folyt végig az ártatlan papíron.