ágyában fekszem,
koszorúm röhög
az asztal alatti estben,
adnék én de nem lehet,
véresre rongyolt lelkemet
vagy zálogként a hallgatást
„aggyonisten”
minden mást, s cserébe,
ha jó leszek
Nem leszel se jó, se más!
csend, néma, halk siratás
hallatszik távolmagamból.
most befelé fordulok,
röpítenek a pólusok közti
térben a szűk gondolatok
Megállj! Ott, Látod?! A kékmadár!
Hé! Hahó! Héhahó!
Várj madár, te hazug madár,
vagy menj el inkább, becsaptál,
szertelen álmokba ringattál,
hogy tehetted ezt!
Tudd meg, gyűlöllek! Gyűlöllek!
Dehogy.
csak sóváran harcolok,
csak annyit, talán majd
a sárga lapok,
a féltékeny napok,
a rohanó éj
nyugodt vagyok,
csak a holnap ne lenne
túl közel!
