Ma az uszodában az utolsó hossz után megint játszottam, amit szoktam. Lebukom a víz alá, lemegyek az aljáig, kicsit elvagyok ott, amíg tart a levegőm, aztán általában felrúgom magam a felszínre. De ma csak lassan ereszkedtem fel. A medencére már épp árnyékot vetettek a fák a lemenő napban, mélyebb kék tónust adva ezzel a víznek, és kiemelve minden más színt, mintha valami filmes utómunka asztalon fényelték volna a látványt.
Sokan voltak. Minden sávaban négy-öt ember. Én meg csak néztem őket ebben az időtlen, csendes kékségben, az ütemesen tempózó, buborékokat rajzoló, fejes ugrás lendületéből lelassuló testeket. Felül zsizsgés, alul nyugalom. Vagy tízszer lemerültem.
Ha tehettem volna, fel sem jövök a víz alól. Találtam valami mély megnyugvást ebben a furcsa fényű víz alatti világban. És közben arra gondoltam, hogy én ide szeretnék megérkezni, ha majd egyszer meghalok.